BUJINKAN  KAGESHIN  DOJO

Azok az emberek, akiket mi nindzsaként ismerünk, sokáig nem is használták magukra ezt a kifejezést. Inkább shinobi-nak (lopakodó, árnyék) nevezték magukat, ami azt jelentette, hogy önmagukat inkább a politikai, vallási, harci startégia gyakorlóinak tartották. A nindzsák közössége a szamuráj kaszttal ellentétes kultúraként volt jelen a feudális Japánban.
 

A legelterjedtebb tévhit a nindzsákkal kapcsolatban az, hogy egyszerűen csak bérgyilkosok, haramiák voltak. Valóban, ők is, mint a szamurájok, bérgyilkosok voltak, de annál sokkal több is, akárcsak a szamurájok. Saját vallásuk, kultúrájuk és világszemléletük volt. A természetben éltek, azt a legapróbb részletekig ismerték. Technikai újítók voltak, akik a kor színvonalának megfelelő, vagy akár azt megelőző eszközöket használtak. Tökéletesen ismerték az emberi testet, a betegségeket és a gyógymódokat. A nindzsákról kialakult tévhit egyik oka valószínűleg az lehet, hogy a Tokugawa-shogunátus bukása után a szamuráj és az eszméjük, a Bushido is új értelmet kapott. A tökéletes becsület és igazság szimbólumává váltak, pedig általában nem voltak azok. A velük szemben álló nindzsák így az ellentétükké fajultak, pedig ők sem azok voltak, mint amivé korcsosították a nevüket. Sokban hasonlítottak a szamurájokhoz, de sokban különböztek is tőlük.

Az első feljegyzés olyan személyekről, akiket nindzsáknak nevezhetünk, a Nihongi-ben, a 700-as évek elején keletkezett történelmi feljegyzésben található, ahol egy 587-ben megtörtént csata leírásában találkozhatunk velük. Így tehát a ninjutsu több mint 1400 éves múltra tekint vissza.

A nindzsák önmagukat a tengu-któl, mítikus madáremberektől származtatják. A tengu-k a harcművészet, különösen a kardforgatás híres mesterei voltak. Sok vívótechnika, amelyeket a tengu-któl származtatnak, még ma is titkos. Fontos szerepet kapott a nindzsák történelmében a misztikus voltuk hangsúlyozása (tíz ember ereje egyben, repülés, láthatatlanná válás, átalakulás állatokká, stb), ami nagy népszerűségnek örvendett az egyébként babonás japánok között. Természetesen az érdeküket szolgálta, hogy rettegett hírük legyen.

A rendelkezésre álló források szerint a nindzsák őseinek egyik csoportja a yamabushik, harcos hegyi szerzetesek voltak. Ők a világtól elszigetelve, a távoli, eldugott hegyvidékeken éltek zárt közösségekben. Szemben álltak a feudális urakkal, saját törvényeik szerint éltek, és mesetrei voltak a harcművészeteknek. Saját erődrenszereikben védték az érdekeiket a tartományurakkal szemben, akiknek közel kétszáz évbe telt, hogy letörjék, megsemmisítsék őket. Ez a harc a híres hadvezér és shogun, Oda Nobunaga idején volt a legpusztítóbb. Szinte tökéletesen kiirtották őket, mára csak egy-két régi szekta maradt fenn. Állítólag már 522-ben létezett a nonuse, vagyis a lopakodás művészete a szerzeteseknél. Ezt információszerzésre használták, amit aztán megosztottak a megrendelővel. 645-re már annyira felfejlesztették a képességeiket, hogy képesek voltak megvédeni magukat a kormány zaklatásaitól. 794 és 1192 között már nagy mennyiségben alkalmaztak nindzsákat, illetve az akkori megfelelőiket.

Az ősök másik csoportjának a bushikat (harcosokat) tekinthetjük, akik szintén a hegyekben éltek, viszont rendszeresen teljesítettek katonai szolgálatot a helyi daimyo-nál (földesúrnál). Így némelyikük összekötőként is működött a két kaszt, a yamabushik és a szamurájok között. Többen közülük később egy-egy nindzsa klán vezetői lettek.

Az ősök harmadik csoportjáról a régi, kézzel írott densho-k (iratok) tesznek említést. Ezekben az áll, hogy a Tang-kori Kínából több esetben is vándoroltak vagy menekültek Japánba tudósok, papok, bölcsek (például Gamon, Garyu, Kain, Unryu), tábornokok és harcosok (mint például Cho Gyokko, Ikai, Cho Busho), akik többnyire Ise és Kii vadonjaiban telepedtek le. Ezek az emberek gyakran hoztak magukkal densho-kat is, amelyek a korabeli tudományok számos ágát tartalmazták (orvostudomány, kalendáriumkészítés, asztrológia, geográfia, hadművészet, harcművészet, mágia, láthatatlanná válás). De magukkal hozták vallásukat, filozófiai rendszerüket (Taoizmus, Konfucianizmus, Buddhizmus) is. Ezeket csak szűk körben tanították. Ebből a körből lépett ki később a Zen-Buddhizmus, és Japán legelterjedtebb vallása lett.

Mint a Távol-Keleten szinte minden, a ninjutsu is erős kínai kötelékekkel rendelkezik. Számos titkos tan, titkos könyv, harci technika, mágia, stb. is Kínából került át Japánba, ott pedig az elsők között, vagy kizárólagosan a nindzsák kezébe került. A lőporkészítés módját - több egyéb tekerccsel együtt - például egy kínai herceg palotájából lopta el egy nindzsa. A Gyokko Ryu-t is egy kínai személytől eredeztetik.

A nindzsák ősei idővel kialakították saját hierarchikus rendjüket, amelynek legalján a geninek, a "közkatonák", a köznindzsák álltak. Felettük álltak a chuninok, akik 20-30 genin parancsnokai voltak. Ők közvetítették a felsőbb utasításokat, amiket a joninok, a klánok vezetői adtak ki. Őket csak a chuninok ismerték.

A nindzsák az 1500-as években voltak a legaktívabbak, amikor Japán a legvéresebb korszakát élte. A ninjutsu is sokat fejlődött az 1500-as, 1600-as években, de a sok háború miatt jó néhány ryu örökre megszűnt létezni.

A szamurájok többnyire megvetették a nindzsákat, mert velük ellentétben csak ritkán bocsátkoztak nyílt csatába, és akkor sem a szamuráj kódex szerint harcoltak. Csakhogy ők nem szamurájok voltak, hanem nindzsák, akiknek az értékrendje, életfelfogása és az egész élete jelentősen különbözött a szamurájokétól, még ha sokban hasonlított is ahoz. Másrészről tisztelték és félték őket harci képességeik miatt, sőt néhányszor előfordult a történelem folyamán, hogy nindzsák adtak intenzív kiképzést és hathatós segítséget a szamurájoknak egy-két csata vagy háborúskodás alkalmával (pl. Iga no Ran, az Igai Lázadás). Ráadásul néhány nindzsa, főként jonin, szamuráj is volt, és megbecsülésnek örvendett. Hogy tovább bonyolódjon a helyzet, számos hűbérúr alkalmazott nindzsákat, és egyes nindzsa klánok generációkon keresztül csak egyetlen hűbérúr szolgálatában álltak (watari ninja) mint testőr, titkosrendőr, kém, kémelhárító, "kommandós" és bérgyilkos. Más klánok nem kötődtek egyetlen daimyo-hoz sem. A szamurájok és a nindzsák kapcsolata így meglehetősen bonyolult volt.

A nindzsák csatába csak néhányszor mentek az egész történelem folyamán, ugyanis mivel szinte soha nem tömörültek egy nagy szövetségbe, így nem tudtak sok katonát kiállítani hogy eredményesen csatázhassanak. Ez alól kivétel pl. az "Iga no Ran", ahol szamurájok, igai és kogai nindzsák harcoltak egymás mellett Oda Nobuo csapatai ellen. Oda seregét 1579-ben megverték és megsemmisítették az egyik új, Maruyama nevű várát, amelynek építésénél igai és kogai nindzsák is dolgoztak, így alaposan ismerték azt kívülről-belülről. (Két évvel később Oda 47,000 fős serege -közel ötszörös túlerővel- feldúlta Iga-t és megsemmisítette az ellenséges sereget.)

Mivel voltak olyan nindzsák, akik szamurájok is voltak, ismerték a szamurájok harci technikáit és harcművészeteit, így ellentechnikákat alakíthattak ki. Élvezhették a szamuráj előjogokat, tájékozódhattak azokban a társadalmi körökben, ahova másként nem juthattak volna be, nem utolsó sorban pedig bővíthették saját ismeretanyagukat, akár a harcművészetek terén is.

A nindzsák az 1800-as évekre teljesen a háttérbe szorultak, már nem hajtottak végre látványos akciókat. A titkosrendőrség kötelékébe léptek, esetleg katonák, rendőrök vagy egyszerű, hétköznapi emberek lettek. Sok iskola ekkor szűnt meg létezni, a fennmaradt iskolák egy része pedig veszített a tudásából, de a ninjutsu nem szűnt meg létezni. Kevesen tudják, hogy még a II. világháborúban is találkozhatunk velük a csendes-óceáni hadszíntéren, ahol az amerikai futóárkok és egyszemélyes lőállások ellen hajtottak végre hatásos és idegőrlő akciókat. Az éjszaka leple alatt odaosontak az árokhoz vagy gödörhöz, majd egy madzagon - hangtalanul és észrevétlenül - időzített bombát eresztettek le. A robbanás megölte az ott tartózkodókat és hosszú időre felébresztett sok katonát, akik így nem tudtak pihenni. A robbanás után néhány pillanattal kilőtték ugyan a világító rakétákat az amerikaiak, de nem láttak senkit sem. A japánok több ilyen bevetést is végrehajtottak. Sőt, amit még kevesebben tudnak, mert szinte sehol sem hallható és olvasható, az európai hadszíntéren is tevékenykedtek nindzsák, ugyanis az okkultista japán Zöld Sárkány Rendje mintegy ajándékként adott Heinrich Himmler-nek, a nácik megszállott okkultistájának egy kisebb alakulatot. A Waffen-SS kötelékében harcoltak SS-Schattenkrieger, azaz SS-Árnyékharcosok néven. Szigorú titoktartás övezte őket, harctéri tevékenységükről nem maradt fenn, vagy legalábbis nem került elő írásos dokumentum, de az is kérdéses, hogy készült-e ilyen. Feladatuk felölelte a ninjutsu technikáinak teljes tárházát, vagyis beszivárgás, kémkedés, hírszerzés, orvgyilkosság, egyéb különleges, "kommandós" feladatok.

A nindzsákkal kapcsolatos egyik tévhit, hogy mindig fekete ruhában és maszkban mentek éjszakai bevetésre. Valójában a fekete mellett használtak sötétszürke, sötétkék és sötétlila színű ruhákat is, mint ahogy bármilyen álcázást szolgáló ruhát magukra vettek, de volt amikor kereskedőnek, egyszerű parasztnak vagy éppen szamurájnak öltöztek.

A nindzsák kiképzése már gyermekkorukban elkezdődött, és jóformán életük végéig tartott. Nagy állóképesség és fizikai erő, hihetetlen tűrő- és túlélőképesség és nagyfokú ruganyoság jellemezte őket, bár ezért a hosszú évek keserves, már-már kínzásszámba menő kiképzésének könnyeivel fizettek. Mesterei voltak mind a pusztakezes harcnak, mind pedig a legkülönbözőbb fegyverek használatának.

A női nindzsák neve kunoichi. Speciális harci technikáik és eszközeik voltak, idomulva speciális helyzetükhöz. Gyakran álcázták magukat gésáknak, így tudniuk kellett zenélni és műveltnek is kellett lenniük, mindazonáltal ismeriük kellett az etikettet, a kimonóban való mozgást, satöbbi. A gésák a hajukat kontyban hordták, így oda is, és a ruhájuk alá is számos dolgot, fegyvert tudtak rejteni. Már eleve a hajtűjük egy halálos fegyver volt, mivel nem tompa volt a hegye, hanem tűhegyes, és ha azt nem fából vagy csontból, hanem nehezebb anyagból (réz, vas) készítették, akkor azt jól lehetett dobni is.